Kisfiam évek óta nagy amerikai focis, de néhány hónapja abbahagyta a sportot egy sérülés miatt. Úgy ment ki a térde, hogy kétséges, hogy a későbbiekben még sportolhat-e.

Nagyon tehetséges, eddig mindig a nyertes csapatban játszott. Most eléggé elkeseredett, mivel nem tudja, mivel töltse ki a szabadidejét. Egyelőre nem mozoghat, még biciklizni sem mehet ki, szóval tényleg nagyon el van szontyolodva. Eddig ő volt az izmos, sztársportoló kamasz, ő volt az első tizenöt éves irányító a csapat történelmében, és neki volt először barátnője az osztályában (ráadásul egy fölötte járó lány!).

Magabiztos, önbizalomtól dagadó nagyfiam, akinek feltett szándéka volt, hogy élsportolóvá váljék, most kétségbeesett és a jövőjében bizonytalan kamasz: pont olyan, mint a többiek. A barátnője, Anna, minden délután átjön, hogy ápolgassa kicsit, de Dani hajthatatlan és sértett a világra, szóval olykor elég durván tud beszélni vele, legutóbb megkérdezte mit keres nálunk egyáltalán…

Pár hete a nagymamája egy mandalát rendelt a netről, kék színűt, hogy harmonizáljon az ágyneműjével. Mamika eldicsekedett vele mindenkinek a családban, a nagymamák bevett stratégiájával: mindenkinek akkor mutatta meg a mandala képet, amikor az illető éppen egyedül volt, hogy minél többször elmondhassa a szóáradatot, amivel soha nem fukarkodott.

Papának tetszett a mandala, mert olyanok voltak benne a minták, mintha valamilyen ősi, idegen nyelven íródtak volna. Mamának ezzel kapcsolatban meggyőződése volt, hogy ezek ógörög betűk (bár én úgy láttam inkább hindu valláshoz köthetőek a minták, szóval szanszkritre tippeltem volna, de a hosszú évek során megtanultam, hogy kettejük vitájába sosem szabad, semmilyen körülmények között beavatkozni.)

Férjem csak legyintett, amikor mamika megmutatta neki legújabb szerzeményét, ő nem annyira volt vevő anyukám monológjaira soha, de persze türelmesen meghallgatta mindig. Általában csak egyetlen kérdést tett fel a végén, amivel az egész előadást lerombolta, de mostanában belefáradt már ebbe, és már csak legyint, ha a nagyi kitalál valamit.

Nekem is tetszett egyébként a mandala, annak ellenére, hogy bonyolult mintázata volt, egészen pihentető volt a szemnek, gondolom a választott színek miatt.

A legérdekesebb fiam reakciója volt: először csak flegmán fölhúzta a szemöldökét, aztán a mama szavába vágott, hogy nem érdekli. De ez még nem volt minden…

Még aznap délután behívott a szobájába, hogy ő utána olvasott ezeknek a mandaláknak, neki ez az egész dolog nagyon tetszik. Érdekli a buddhizmus is, már rendelt egy könyvet a neten, viszont mivel fáj a lába, szeretné, ha elmennék és vennék neki színes ceruzákat meg festékeket még ma.

Mivel olyan régen láttam már, hogy ennyire lelkesedett valamiért, kocsiba ültem, hogy bevásároljam a kisfiamnak a kívánt eszközöket. Amikor hazaértem, ő már rendet rakott az íróasztalán, és izgatott görnyedt az asztallap fölött.

Letettem neki a cuccokat és hagytam, hogy rajzolgasson.

Néhány óra múlva szemérmesen hívott vissza, és tenyerével félig takargatva mutatta meg nekem a mandaláját.

Kicsit esetlenek voltak a vonalai, és többször ki is ment belőlük a színezésnél, de egészen hasonlított a képe arra, amit a nagyi vett. Maminak is megmutatta, aki ujjongott örömében, el is kérte, hogy azt is kitenné a falára.

Kisfiam azóta már vagy háromszáz saját kezével gyártott mandala képet készített, egyre szebbeket, különböző méretben és tarka-barka színekkel: sárgát, lilát, olajbogyóhoz hasonló zöldet…

Mindenkinek ajándékozott mandala képet, akit szeretett, nagyinak persze legalább tíz darabot, nem győzte pakolgatni a szobában a műalkotásokat: már asztalterítőnek és azokat használta.

Annának olyat csinált, amiben egy kék emberi szív volt középen. Nekem szanszkrit betűkből alakított ki egy kört: azt mondta, egy anyákról szóló ősi versből készített nekem képet.

Ki hitte volna, hogy egy mandala kép ennyire inspiráló lehet, és ennyi változást hozhat.