Egy ideje kedvenc sportommá vált az amerikai foci és sokszor megnézem a közvetítéseket a tévében. Nem vagyok az a minden szabad idejét a tv előtt töltő típus, Fel is merült nálunk a kritika, hogy miért a tv-ben nézem a sportot, és miért nem én végzem, mert az utóbbi időben lett egy kis apukás pocakom, de néha jól esik egy kicsit bámulni magam elé anélkül, hogy folyamatosan utasításokat kapnék, vagy valaki duruzsolna nekem. Szeretem a feleségemet, de kicsit néha sok. Szerintem minden férj ezt gondolja, csak vannak olyanok, akik nem merik bevallani.

Nem gondolom, hogy minden ház körüli munka a nő feladata és szeretek is például füvet nyírni, vagy barkácsolgatni odakint, de vannak ezek a kis meghitt délutánok, amikor a kedvenc fotelemben szurkolhatok a kedvenc csapatomnak, nem szeretem, ha ebbe belerondítanak. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy amikor ilyenkor megzavar valami igénnyel, az olyan, mint mikor ő izgul éppen az aktuális kedvenc szappanoperáján, én meg a legizgalmasabb rész előtt kitalálom, hogy pont most tegyen elém ennivalót, de erre az volt a válasza, hogy ő ebben az esetben felállna a tv elől és adna nekem enni, mert engem jobban szeret, mint a sorozatot. Van is benne valami, én nem mondom, lehet, hogy én vagyok az önző, de nekem a foci meccs akkor is szent és sérthetetlen.

Az utolsó meccs közben például elég komolyan összekülönböztünk, mert pont a közepén sikerült kitalálnia, hogy a nyári konyhában kifogyott a gázpalack és ő meg pont főzi a lekvárt. Természetesen végighallgattam, hogy micsoda lusta disznó vagyok, és hogy azonnal menjek el és szerezzek neki palackot, különben nem lesz lekvár. Nem is szeretem a lekvárt. Na, mindegy. Kiakadtam egy kicsit és lehet, de csak lehet, hogy picit erélyesebben közöltem vele, hogy legyen szíves megvárni a meccs végét, de ekkor kitört az égi háború. Fejemhez vágta a jövő hetet is, és azt mondta, ha nem szerzek neki azonnal palackot, elválik tőlem.

Persze, teljesen tisztában voltam vele, hogy ez csak fenyegetőzés, de jó férjhez híven tudtam, ha jót akarok magamnak, akkor tényleg akcióba lépek és szerzek valahonnan neki gázpalackot. A reklám alatt felmentem a netre és keresgélni kezdtem, hogy találok-e esetlege egy olyan gázcseretelepet, ami mondjuk 5-10 perc alatt megközelíthető, és esélyem van arra, hogy megússzam a feleségem hisztiét és a meccs végét is lássam.

És itt következik az igazi Happy end, hiszen nem hiszitek el, de nem hogy olyat találtam, ami közel van, hanem olyat, ahonnan kiszállítják hozzánk a palackot. Értitek, hogy ez mit jelent? Kb. egy 3 perces telefonnal elintéztem, hogy a feleségem megnyugodjon, én pedig nyugiban csinálhassam a délutáni programomat úgy, ahogyan elterveztem. És pluszban még olyan szerencsém is volt, hogy az egyik futár pont a környékünkön járt és pont volt nála egy felesleges palack, azt mondta, bedobja, negyed órán belül.

Már-már elkapott a boldogság és egy sört is kinyitottam, mikor a feleségem, még azon információ hiányában, hogy megoldottam a szitut otthonról, kényelmesen, berontott, és rákezdett az áriájának második felvonására. Olyan hosszúra és választékosra sikerült, főleg a sör miatt, annyira beleélte magát a lelkem, hogy meg sem hallotta, hogy csöngetnek. Iszkoltam ajtót nyitni, ő pedig csak nem hagyta magát és jött utánam, persze mondta közben tovább a magáét, de mikor meglátta a palackost az ajtóban, elakadt a szava. Egészen addig nem hitte el, hogy komolyan ott van a palack, míg be nem kötötte a szimpatikus úriember és el nem kezdett újra rotyogni a lekvár.

Nem tudom, mi lepte meg jobban, az, hogy nem kell velem 3 napig kiabálnia, vagy az, hogy lett palackja, minden esetre az én szempontomból kifejezetten kedvezően alakult az aznap este.

És hogy mi az abszolút tanulság?

A 21. század a lusta férjeknek kedvez, hiszen már a fotelből sem kell kimozdulnunk, ahhoz, hogy egy úttal boldoggá tegyük a feleségünket és ezzel biztosítsuk magunknak a nyugalmat, legalább egy amerikai foci meccs idejére.